2010. július 27., kedd

Hej regő rejtem…

Torkán: Hej regő rejtem…


http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=3256755762860682679


Valamikor régen, amikor a vén idő még ifjonti lendülettel rótta az egyre táguló köreit, egy pillanatra megdermedt a világ, mintegy varázsütésre elült az élet minden rezdülése. Lélegzetüket visszafojtva hegyezték füleiket az erdei vadak, elnémult a lármás madársereg, még a mas-szellemek örökös susogása is megszűnt a Chaha-völgy fái között. Olyan csend borult a tájra, amely csak kivételes alkalmakkor, az emberi szem által láthatatlan erőterek, a nagykeresztek együttállásakor jöhet létre. Ez a fajta üresség a valódi történések, a nyugalom rebbenéseinek, a teremtés pillanatainak bölcsője. És valóban nem sokáig vajúdtak a fényes erőterek, a kialakult irdatlan űrt, mint lógó, ócska köpönyeget rántotta magára a nagy hegy felől legördülő vészjósló morajlás.
A baal törzs tagjai élő gombolyagként összebújva, remegve várták az ítéletet, a kegyelmet, vagy a kegyes halált. Még a külső körön elhelyezkedő tapasztalt harcosaik is félve emelték tekintetüket a Nah Mam égbe nyúló ormai felé. A tehetetlenségtől földbe gyökerező lábbal, a kiszolgáltatottságtól bénult szívvel nézték, amint a leereszkedő égi madár suhogó szárnyai betakarják a Nagy Anya hegyet, majd zord fellegként tovasuhanva sötétbe borítják az egész tájat.
Kukul, Kukul suttogták innen is, onnan is, mígnem teljesen körbe fonta őket a zilált lelkeknek enyhet adó álom.
Nem lehet tudni, meddig tartott ez a másvilági utazás, de a későbbi regélők szerint háromnapos sötétség után földöntúli fénykoszorú nyílott Nagy Anya emelkedő vágyait körül, melynek fészkéből született újjá az Isten Szeme, kelt fel a fényével lelket, melegével életet hozó nap.
A hosszú távollét folyama összemosta a partokat, immár senki sem tudta mi volt az álom, mi volt a valóság az égi követ látogatása, és az azt követő csodálatos események közül. Mindenesetre, a későbbiekben még inkább tiszteletben tartották a korábban is tiltott területnek, avasnak számító oromzatok környékét.  
Hosszú évek múltán történt, hogy a fennsíkokon legelésző kecskenyáj egyik gidája elkóborolt. A büntetéstől tartó két pásztorfiú követni kezdte az elbitangolt jószág nyomait. Az izgalmas nyomozásba belefeledkezett gyermekek már jócskán túljutottak a tiltott zóna határán, amikor egy szakadék mélyéről fájdalmas, segítségért könyörgő sírás hangjaira lettek figyelmesek. Közelebb érvén már látták is a kis csavargót, amint hol nekilendülve, hol visszabukfencezve próbálkozott felmászni a marasztaló sziklafalon. Örömükben gyorsan leereszkedtek a mélyedésbe, hogy segítsenek a kétségbeesett állaton. Ám mielőtt még bármit is tettek volna, a felkavart törmelék alól sejtelmesen kiszüremlő delejes lidércfényre lettek figyelmesek.
Kíváncsiságuktól hajtva óvatosan fejtegetni kezdték a titokzatos jelenség körüli talajt. Egyszer csak egy tojásnyi opálkőszerűség formálódott ki a rárakódott por alól. Igazából arra sem volt lehetőségük, hogy a talált kincset jobban megnézzék, mert az a valami a napvilágra kerülésével egy időben káprázatosan felragyogott. Olyan fény volt ez, ami az emberi szemet rabul ejti, egyszerűen nem tudtak szabadulni tőle. Nem lehetett máshová nézni, képtelenek voltak behunyni a szemeiket, csak álltak és álltak mozdulatlanul. Valósággal elbűvölte őket a kiáradó sugárzás.
Mindeközben a völgyben már-már belenyugodtak a két testvér elvesztésébe, a hegytető fölötti fénykoszorút látva meg voltak győződve róla, hogy a két fiú a tiltott kertbe tévedt, és elnyelte őket a Nagy Anya. Annál inkább megrökönyödést keltett, amikor az eltűnésük utáni negyvenedik napon a maguk húsvér valóságában, láthatóan vidáman és jó állapotban ereszkedtek lefelé Jopat domb körkörös lejtőjén.
Az ikrek csak a gida megtalálására és megmentésére emlékeztek. Bárhogyan próbálták őket faggatni, váltig azt hajtogatták, hogy ők csupán egy fertályórányit töltöttek a hegytetőn. Mivel minden csoda három napig tart, lassan visszatért az élet a szokásos kerékvágásba. Később már csak a két pásztorfiú, Hun és Bal szemében időnként fel-felcsillanó furcsa fény emlékeztetett a nem mindennapi esetre.
A fiatalok pedig tudásban és erényben gyarapodva élték a törzs mindennapi életét. Mivel eszességben, ügyességben rendszerint felülmúlták a társaikat, senki sem lepődött meg rajta, hogy a férfivá avatásuk után ők lettek népük vezetői. Hunt királlyá, míg Balt a szentségek őrévé választották. A felszentelési szertartás rítusai széthasították a feledés fátylát, egy csapásra tudatosodott bennük a rájuk rótt feladat, az emberiség Szentmag általi felemeltetése.
A felszínre kerülő különleges képességeikkel lassan meggyőzték az ősi tabuk világában élő népüket, hogy kövessék őket a hegyre, a Szentmag megtalálásának helyszínére. Már majdnem a csúcsra értek, amikor Bal a hegyet körülölelő tájra mutatva, s így szólt: „Most Isten szemével láthatjátok a világot. Az idegen völgyek, az ellenséges és baráti törzsek szállásterületei mind-mind egy virágcsokor, a Nagy Anya csokrának részei. Nézzétek a különböző színű, de mégis hasonlatos virágokat, és lássátok a belőlük összeálló színpompás egészet. Ilyennek teremtette Isten a világot, ebben telik gyönyörűsége. Csak a völgyek mélyén, a fény hiányában hull darabjaira az Egy, válik ketté, ami összetartozik. A fél pedig fél-elem, nem ismeri fel testvérét, és annak megsemmisítésében véli megtalálni a maga biztonságát, a maga egészségét.”
A törzs tagjai szótlanul álltak a kiugró szirten, de nem csupán a szentségek őrének beszédétől voltak elbűvölve, hanem a szó és a látvány, a magasság soha nem észlelt szédítő dimenziójában rezdülő hangok együttes hatásától is. El is maradt a máskor szokásos, a teljes megértést szolgáló kérdez-felelek játék, nem volt szükség a tudat körmönfont terelgetésére, mindenkit átjárt a hallható, látható, tapintható Igazság. A varázs elmúltával az emberek kis csoportokban felszabadultan, szinte vidáman beszélgettek, mutatták egymásnak a felismert tájrészeket, településeket az alattuk elterülő élő térképen, majd félelem nélkül mentek tovább a vezetőik által kijelölt úton.
A hegytetőre érve, alighogy körülülték a Szentmagot rejtő, szabályos kör alakú kürtőt, a Mag újra ragyogni kezdett. Mindenki szemében egy égi láng gyulladt, s a megtört tekintetek éledtek újjá a fény tengerében. Révületükben Isten belső kertjébe kerültek, egyé váltak a Maggal, a fénnyel. Soha nem érzett nyugalom és boldogság kerítette őket hatalmába, fénykarjaikkal átölelték egymást, majd együtt fonták körbe az egész világot.
Az így kialakult szertartások után valósággal megkönnyebbültek. A lélek emelkedettsége magával ragadta a test rezonanciáit is. A sötét gondolatok súlyától megszabadulván természetesebb, egyszerűbb lett minden, barátságosabbá, otthonukká vált a máskor olyan ijesztő, veszedelmekkel átszőtt világ.
Aranykor köszöntött a baal törzsre, egymás és a természet megbecsülése, szeretete áldást hozott minden tevékenységükre. Együtt élvezték a közös munka gyümölcsét, nem törekedtek növekedésre, csak az Egész érdekében történő jobbá, nemesebbé válásra. Megállapodások sorát kötötték a szomszédos népekkel, de testvérként tekintettek a természet élő és élettelennek tűnő, ezernyi formájára is.
A jólét és békesség kora egészen Hun és Bal uralkodásának végéig tartott. A két király a jövendölésekkel megegyezően pontosan 43 ezer évesen halt meg. „Mivel együtt vették fel földi öltözéküket, együtt is kell visszaköltözniük a fény birodalmába.” – mondta az írás.
A baalok már a halotti tor után összehívták a tudás birtokosainak tanácsát, a Popolt, ahol a két legendás király iránti tisztelettől vezérelve megváltoztatták az uralkodók kikiáltásának ősi törvényét, azaz „ …hogy a baal nemzetség két fényes napjának, Hunnak és Balnak emléke örökké köztünk maradjon, mától kezdve csak a dicsőséges, szent vérükből sarjadó ifjak közül választunk magunknak királyokat. Isten minket úgy segéljen.” – vésették rá a legújabb törvénytáblára.
Egy ideig ment minden a maga útján, szigorúan betartották Bal és Hun utasításait, és az isteni törvényeket. Mígnem a harmadik dinasztia uralkodójának kikiáltásakor csak egy fiúgyermek, a Bal családjából származó Chan jöhetett szóba a királyi trón örököseként. Nem volt mit tenni, mint eltörölni a kettős királyságot, és bevezetni a mindenek felett álló, tejhatalmú uralkodóra épülő vezetés rendszerét. Chan eleinte igazságos és bölcs királyként kormányozta népét, de a mindenek fölöttiség, a korlátlan hatalom egyre inkább elnehezítette a szívét. Egyszer csak úgy döntött, hogy nevének fennmaradása érdekében házat épít az Isteni Magnak. Hamarosan el is rendelte a környék chak-chán köveinek összegyűjtését, melyekből hajlékot emeltetett a szent ereklye fölé. Az építmény olyan gyönyörű lett, hogy messze földön híre futott. Egyre többen zarándokoltak el a szent helyre megcsodálni a felkelő nap fényétől bíborban fürdő Chan templom kupoláját. Később, a növekvő látogatóseregre való tekintettel káprázatosabb ceremóniák kerültek bevezetésre, és az időközben létrehozott papság mellett mutatványosok, kereskedők is szép számban képviseltették magukat az ünnepséggé váló szertartásokon. A Chan után következő dinasztiák újabb és újabb emeletekkel, egymást felülmúló fényűzéssel építették tovább a templomot. Falait színarany lemezekkel, a díszítéseket gyémánttal, drágakővel borították.
Ámde a Szentmagra rakódott tömeg növekedésével arányosan csökkent az isteni sugárzás, a különféle anyagok lomha rezonanciái, tükröződései lerontották, elferdítették a tiszta fényt. A mindent és mindenkit átszövő hullámok ilyen irányú változása visszahatott a létezőkre, de leginkább a kettős természetű emberekre. Akik kívülről hímesebbé, pompázatosabbá lettek ugyan, de legbelül egyre silányabbakká váltak. A valamikor távolbalátó szemek már csak a közvetlen közelükben lévő, tapintható dolgokat látták meg. „Szemeikben lassan kialudt a mag gyújtotta fény, és fokozatosan belesüllyedtek az önző anyagtestükbe.”
A szíveket kitöltő harácsolás, az anyagi javak akarása már-már a teljes széthullás határára sodorta az egész társadalmat. Ekkor ült össze a kiválasztottak tanácsa, és egyhangúlag elhatározták Isten „visszahívását”.
Ámde, már feledésbe merült a magvallás, elveszett a valamikori tudás. A Szentmag átható ragyogásából, a fűben, fában megbúvó szellemek sokasága, míg a mindent magába ringató, mindenben jelenlévő Isten emlékéből a napot, holdat viselő totemállatok tarka kavalkádja maradt.
Így nem volt mit tenni, mint az itt-ott fellelhető halovány ismeretekből, valamint a tömegek irányíthatóságát leginkább szolgáló irányelvekből új istent, új törvényeket formálni.
Hamarosan az ország minden szegletét seregek járták be, hogy kihirdessék az új isten, Bah nevében hozott királyi parancsot.

„A szellemek és totemek felett álló, Bah isten nevében parancsolom nektek, hogy a tulajdonotokban lévő, mindennemű arany ékszert, arany edényt, a dicsőséges isten tiszteletére a mai napon beszolgáltassátok.”

A katonák nem tűrtek ellentmondást, ahol nem találtak aranyat, megelégedtek vérrel is. A szigorú rekvirálásnak köszönhetően 33 tonna földi csillogást gyűjtöttek össze, melyből kiöntötték a király képére formált, Bah-isten szobrát.
Az emberek félelemtől és tisztelttől remegő szívvel járultak a vért és aranyat kívánó kolosszus elé. Szemeiket elkápráztatta az arany ragyogása, szíveiket elnehezítette a 33 tonna súly.
A nagy mű végeztével a király újra összehívta a kiválasztottak tanácsát, és így szólt hozzájuk:
„Nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen hatalmas isten hajlék nélkül legyen. Gyertek, építsünk házat feléje, önmagunk és istenünk dicsőségére.”

A torony hamarosan 27 mil magasságba emelkedett. Az emberek azt hitték, hogy már a menny lakóinak szomszédjaivá váltak, és határtalan gőgjükben nyilakat lőttek az Ég felé.

Erre szózat hallatszott az Égből:

„A szemetekbe ültettem fényemet, szívetekbe vetettem magomat, hogy lássatok és képesek legyetek szeretni, de ti elvakultatok a talmi csillogásától, és súlyos kövekkel terheltétek meg a világok szívét.
Ezért örök tanulságul lerombolom, földdel teszem egyenlővé az emberi balgaság tornyait.”

A tornyok pedig ledöntettek, és ki tudja már hányadszor újjáépítettnek megint.
 

1 megjegyzés:

  1. a vége el lett csapva ilyen bibsiblabla féle hadovával.
    a Magban van benne az Isten, nem az égből szól.
    főképp nem hogy szeressük EGYMÁST.
    inkább, hogy tisazteljük a Magot.
    mert az ereje nélkül a Mienk is elfogy és csak látszatilag tudunk újra felemelkedni...
    üdvözlettel: Petivitéz

    VálaszTörlés